Nem vagy Te egy kicsit túl “jó”?

Megint év eleje van, és Te biztos megint tettél egy csomó fogadalmat. Ezeknek nagy része mindig arra irányul, hogy miben fogsz önmegtartóztatóan viselkedni (evés, ivás, vásárlás, stb.), mire fogod rákényszeríteni magad (diéta, torna, nyelvtanulás, továbbképzés, másokkal foglalkozás, vélemény lenyelés, stb…). Gondolj bele: mennyi “kényeztetést” adtál fel 2014-ben? Hány bulit, vakációt, baráti találkozót adtál fel munka miatt? Háyszor vettél valami praktikus dolgot a, haszontalan, de klassz és jópofa cucc helyett, ami hirtelen megtetszett?

Ha végiggondolod, és úgy tűnik túl hosszú a listád, lehet hogy azok közé tartozol, akik túlságosan csak a jövőre gondolnak. Ezt az állapotot az Egyesült Államok Columbia egyetemén Ran Kivetz, az elegáns „hyperopia“ szóval illette. Hyperopic („távollátó“) emberek feladják azt, ami kellemes és kényeztető lenne számukra a jelenben, és helyette túlságosan arra koncentrálnak, hogy hasznos dolgokat vegyenek, felelősségteljesen és „erényesen“ viselkedjenek. 

Mi ezzel a baj? Èn folyton arról írok, hogyan tűzzél ki újabb célokat, érj el régieket, és szedd össze magad (és az erődet) ahhoz, hogy mindent úgy tegyél, hogy az elhatározásaidat (és az önmagadról látni kívánt képet) megvalósíthasd. Ehhez sok önfeláldozás kell, nem?

A probléma az, amikor visszanézve sajnálod, hogy az akkor „helyes“-nek vélt viselkedést választottad. Márpedig ez egy nagyon is valós probléma. Kivetz kutatásai azt mutatták, hogy ahogy az idő múlik, egyre valószínübb hogy megbánjuk erényes viselkedésünket. Az egyik tanulmányban Kivetz megkérte a tavaszi szünidőről éppen visszatérő diákok egy csoportját, hogy számokkal jelöljék meg, mennyire értenek egyet az ilyen és ezekhez hasonló kijelentésekkel: „többet kellett volna tanulnom“; többet kellett volna utaznom“; „több pénzt kellett volna költenem olyan dolgokra, amiknek örülök“; „több pénzt kellett volna spórolnom“. A diákok körülbelül ugyanolyan arányban érezték, hogy megbánták a szünidő alatt hozott döntéseiket, mint hogy elégedettek voltak velük. Ugyanezeket a kérdéseket Kivetz feltette olyan volt diákoknak is, akik 40 évvel elöbb végeztek az egyetemen. Közülük lényegesen többen fejezték ki sajnálatukat, hogy túl „erényesen“ viselkedtek, olyan döntéseket hoztak amelyekhez nem volt kedvük, de úgy gondolták azok a „helyes“ döntések. Úgy érezték, túl sok élvezetet mulasztottak el.

Egy másik tanulmányban Kivetz négy csoportra osztotta az embereket. Az első csoport tagjait megkérték, emlékezzenek vissza arra, amikor az előző héten a munka és szórakozás között kellett választaniuk, és a szórakozást választották. A második csoport tagjainak arra kellett visszaemlékezniük, amikor ugyanilyen helyzetben a munkát választották, és mindkét csoport tagjai értékelték mekkora bűntudatot éreztek a döntésük miatt. A harmadik és negyedik csoport ugyanezt tette, de öt évvel azelöttre kellett visszaemlékezniük és értékelniük a jelenlegi érzéseiket az akkori döntésükkel kapcsolatban. Azok, akik előző héten választották a szabadidőt munka helyett, sajnálták a választást, míg azok akik ugyanezt tették öt évvel korábban, elégedettek voltak. Azok, akik a munkát választották az előző héten, örültek a döntésüknek, míg azok akik visszaemlékeztek arra, hogy ugyanezt tették öt évvel korábban, úgy érezték rosszul választottak akkor. 

Kivetz szerint idővel az önkényeztetésből fakadó bűntudat már nincs hatással ránk, viszont egyre jobban érezzük az elmulasztott örömök miatti megbánást. Daniel Kahneman Nobel-díjas pszihológus szerint a bűntudat egy „forró“ érzés, míg az, hogy elmulasztottunk valami jót egy hidegebb, elgondolkodtatóbb érzés. Az elöbbi gyorsan elég, az utóbbi inkább idővel jön elő, amikor elgondolkozunk, visszagondolunk és értékeljük az életünket.

Ezek nem drámai döntések, csak az a kérdés, mennyit halmozol fel belőlük. Hányszor halasztod el a vakációdat és választod a salátát a torta helyett. 

Persze ez nem azt jelenti, hogy csak a mának kell élni. Meg kell találni a Neked megfelelő egyensúlyt. Ehhez sokszor segít, ha megvizsgálod a legfontosabb értékeidet, és átnézed az elhatározásaidat. Milyen célokat tűztél ki ezek megvalósítása érdekében? 

A másik nagyszerű módszer egy Èletcél Megjelólés. Az első mondatban írd le, hogy mit szeretnél elérni az életedben. Mit szeretnél magadnak, mitől fogod úgy érezni visszanézve, hogy érdemes volt élned. Foglald össze egy mondatban. A második mondatban írd le, hogyan szeretnéd ezt elérni (milyen cselekedetekkel, viselkedéssel, stb…). A harmadik mondatban pedig azt, hogy milyen hatással szeretnél lenni a világra – mit szeretnél hátrahagyni. Ez valószínüleg szépen kikristályosítja számodra azt, hogy mi a legfontosabb Neked, mit kell prioritásként kezelni, akkor is, ha természetesen többször kompromisszumra vagy kénytelen. 

Ha úgy érzed, a „távollátók“ táborába tartozol, írd le most előre, hogy mit fogsz azért tenni, hogy a legmélyebb értékeidre ma is odafigyelj. Például, ha az utazás (mögötte rejlő lehetséges értékek: felszabadultság, szabadság, új tapasztalatok szerzése, kihívások, önmegvalósítás) óriási örömmel tölt el, érdemes nem halogatni. Akkor is, ha úgy érzed hogy spórolnod kell egy távolabbi cél érdekében, találd ki milyen kis utazás férne mégis bele még ebben az évben, és fizess be rá már jó előre. Végső esetben még egy útikönyv olvasása is megteheti…

Nem találom a helyem…

Kisebb korában gyakran nézegettem a kisfiamat, ahogy megpróbált kapcsolatba lépni másokkal, ismeretlen felnőttekkel és gyerekekkel egyaránt. Hihetetlen érzékkel szinte mindig azokhoz közelített, óriási melegséggel és kitartással, akiket a legkevésbé sem érdekelt, és rá sem néztek. Nekem megszakadt a szívem, ő pedig többszöri vidám próbálkozás után egyszerűen tovább ugrándozott és más kaland után nézett. Miért reagálunk ennyire különbözően?

A legtöbben (felnőttek) úgy érezzük, szeretnénk mindenkinek megfelelni, mindenki által szeretve lenni. Összeszorul a gyomrunk, ha valaki csúnyán néz ránk, és el tudja rontani a rövidke életünknek nagy részét ha valaki a közelünkben nem úgy viselkedik velünk, ahogyan azt mi elképzeljük. 

Sok ügyfelem panaszkodik, hogy “nem találja a helyét” az életben, és ez szinte mindig együtt jár egy üresség érzettel, szomorúsággal és túlzott érzékenységgel. Sokszor úgy érzik, hogy nem támogatják és szeretik elegen. Rövid beszélgetés után mindig kiderül, hogy ők maguk sem tudják, hogy mit akarnak, mi fontos számukra és miben van szükségük a támogatásra. Nem szeretnek egyedül maradni önmagukkal, mert olyan, mintha egy idegennel lennének, ugyanakkor társaságban sokszor “nem találják a helyüket”.

Hol is van az ember “helye”? Mi az ember “helye”? Hol kell keresni? Esetleg meg kell teremteni, és nem megtalálni? 

Azok, akik tisztában vannak az értékeikkel, a prioritásaikkal és azzal, kik is ők valójában, magabiztosak és szilárdan állnak a talajon. Képesek arra, hogy megteremtsék a helyüket, és nem verődnek ide-oda, reménykedve, hogy valaki befogadja öket. Megközelítenek másokat, és ha kedvező fogadtatásban részesülnek, szívesen fogadják be a másikat életük egy bizonyos részébe, De nem várják el, hogy egy, a társadalomban már létező helyet elfoglalhassanak. A számukra fontos dolgokat számba veszik, meghatározzák az irányt melyet célba vesznek, elhatározzák, hogy milyen kompromisszumokat hajlandóak kötni, és szilárd léptekkel, mosolyogva (legalább belül), elindulnak…

A kisfiam nem sokat gondolkozott ezeken a dolgokon. Tudta, hogy játszani szeretne, és bár vannak akikkel szívesebben, mint másokkal, ez a végső cél vezérelte. Nem érdekelte, hogy miért nem foglalkoznak vele a nagyobb gyerekek, vagy hogy hogyan tudna beférkőzni közéjük. Volt, amikor kiült és nézelődött. Èn aggódva odafutottam, hogy lám, most bánkódik, de kiderült hogy csak pihent, távolságot szeretett volna a forgatagtól hogy újra “megtalálja önmagát”, és egy idő múlva már szaladt is tovább…

Ami a szádon, az a fejedben?

Végiggondoltad már a gondolataid és a szavaid kreatív erejét? El tudod képzelni, hogy ezekkel a saját szabadságodat, a választási lehetőségeidet korlátozod? Annyi mindent mondunk, amibe nem gondolunk igazán bele, vagy amit nem gondolunk végig. Túlzunk, alap nélküli ítéleteket hozunk, boldogan hírdetjük hogy mire nem vagyunk képesek, mi lehetetlen, mások véleményét ismételgetjük mintha a saját tapasztalatunk beszélne belőlünk, és sorolhatnám tovább. Vajon ezek csak meggondolatlan szavak, vagy nagyobb hatással vannak az életünkre, mint gondolnánk?

Az előző cikkemben említettem a negatív hitek kialakulási folyamatát, azok szerepét az önképünk kialakításában és ezzel együtt a céljaink elérésében (sőt, már a kitűzésükben is!). Azt hiszem érdemes erről egy kicsit részletesebben is beszélni, mert nem csak az önképünk torzításával határoljuk be fejlődésünket, lehetőségeinket és végeredményben a boldogságunkat. A mondatok amikkel kifejezzük gondolatainkat, és még inkább a szavak melyeket használunk ezekben a mondatokban, nagy hatással vannak a gondolkodásunkra és a magatartásunkra.

Már itthoni ügyfeleimtől is hallottam, hogy kezdenek olvasni az NLP-ről (neuro-linguistic programming). Az NLP azt a három tudományt tanulmányozza és rendszerezi, ami a nevét adja: 1. az agy, és ahogy gondolkozunk (neuro), 2. a nyelv használatunk, és ahogy ez ránk hat (linguistic), és 3. milyen sorrendben végezzük a tetteinket a céljaink elérése érdekében (programming). Amikor olyan szavakat használunk, melyek behatárolják a lehetőségeinket, ez azt mutatja, hogy a gondolkozásunk is behatárolt egy bizonyos szinten, mert a nyelvezet a gondolatok világába enged belátást. Ha a gondolkozásunk limitált, ez azt jelenti, nem is látjuk a lehetséges lépéseket melyeket tehetünk, a lehetséges megoldásokat, melyekből kedvünk szerint választhatunk. Ezért meg kell kérdőjeleznünk a nyelvezetünket hogy biztosítsuk, valóban feltárul elöttünk a lehetséges megoldások széles választéka.
A mindennapjainkban egy kis odafigyeléssel mindannyian használhatjuk az NLP néhány egyszerűen elsajátítható részét, és segítségével könnyebbé tehetjük céljaink elérését:

1. Túlzott általánosítások: 

Sokszor egy-két példa nyomán úgy döntünk, minden “így” van. Sokszor igazunk van – és sokszor nincs. Amikor igazunk van, ez segítségünkre van abban, hogy szokásokat alakítsunk ki. Amikor nincs, akkor lehetőségektől fosztjuk meg magunkat. Vedd észre amikor ezeket a szavakat használod: mindig, soha, senki, mindenki, sehol, stb… Főleg, amikor egy probléma megoldása keresése közben hangzanak el, kérdezd meg magadtól: “Tényleg, mindig ?” vagy “Tényleg senki?” “Még nem volt erre ellenkező példa?” Sokszor ez a fajta túlzott általánosítás olyan negatív meggyőződésre világít rá, amiről az előző cikkben írtam.

2. Feltételezések: 

Amikor felteszünk magunknak (vagy másnak) egy kérdést, belefoglalunk olyan feltételezéseket, amelyek nem biztos hogy igazságot takarnak. Ez főleg akkor veszélyes, ha magunkban játszódik le, mert ha mással beszélünk, a másik megkérdőjelezheti azt. Például, a “Mit kellene tennem, hogy jobban figyeljen rám?” kérdés feltételezi, hogy valamit nekem kellene tennem, továbbá azt is, hogy az illető most nem figyel rám. Ezzel a kérdéssel máris behatároltuk a gondolkodásunkat. Lehet, hogy a szóban forgó lény nem tudja, vagy nem akarja kimutatni, hogy odafigyel, vagy nem úgy mutatja ki, ahogyan mi szeretnénk, esetleg mi nem úgy állunk a dologhoz, ahogy lehetne. Sokszor a veszélyes feltételezések “miért” kérdésekben bújnak meg, pl. “miért nem figyel rám?” (hogy az előbbi példánál maradjunk). Persze ezt a fajta kérdést, “mikor?”, “mióta”, stb… kérdőszavakkal is fel lehet tenni.

Sokszor a feltételezések abban nyilvánulnak meg, hogy úgy beszélünk (gondolkozunk és cselekszünk), mintha tudnánk hogy mások (vagy a másik) mit gondolnak. Azt hisszük, ismerjük az indíttatást, amikor csak a magatartást, vagy cselekedetet látjuk. Ilyenkor érdemes megkérdeznünk magunktól, vajon honnan tudjuk olyan biztosan mit gondol a másik? Ennek a másik oldala, amikor azt hisszük, hogy a másik tudja (vagy tudnia kellene), hogy mi mit gondolunk. Honnan kellene tudnia? Mi mást gondolhat?

3. Kényszer szavak:

“Kell”, “kellene” és “muszáj” például olyan szavak, melyek sokszor alaptalanul nyomást gyakorolnak ránk. Amikor ezeket halljuk (gondoljuk), kérdezzük meg magunktól, “mi történne, ha mégsem?”, vagy “miért?”, vagy “ki szerint?”. Esetleg feltételezzük, hogy nem tesszük azt, amit “kell”. Ez milyen érzés lenne? Ezeket a kényszer szavakat akár átalakíthatjuk “cél” szavakká is. Helyettesítsük a “kell”-t “akarom”-mal. Ha az “ezt meg kell csinálnom”-ot átalakítjuk “ezt meg akarom csinálni”-vá, az milyen érzés? Rögtön tudni fogjuk (a gyomrunkban lesz a jel), ha ez az értékeink elleni cselekedet. Ez a kérdés visszaadja a döntés jogát a kezünkbe, és megvizsgálhatjuk, ez a bizonyos tett a céljaink felé segít-e bennünket.

4. Interpretációk

Minden, ami történik velünk, vagy körülöttünk, sokféle képen értelmezhető. Sokszor személyes sértésnek (vagy kritikának, dicséretnek, stb…) veszünk olyan dolgokat, amelyeknek semmi közük nincs hozzánk. Például amikor azt gondoljuk: “ásítozott amikor velem beszélt, ezért nyilvánvaló hogy nem érdekelte a mondanivalóm”, érdemes feltenni a kérdést, hogy más oka is lehetett-e az ásításnak. 

Ezek a szó használatok sokszor a gondolkozásbeli határainkat mutatják meg. Ezért érdemes felfigyelni rájuk. Így céljaink elérésének egyik legnagyobb ellenségével, a negatív meggyőződésekkel vehetjük fel a harcot.

Változtasd meg az önképedet és érd el a céljaidat!

Amióta megszülettünk, egyfolytában bombáznak mások kijelentései arra vonatkozóan, hogy milyenek vagyunk. Ezek persze mindig az ő véleményüket tükrözik, melyet jó esetben viselkedésünk bizonyos szituációkban történt megfigyelésére alapoznak. Rossz esetben saját félelmeiket, kisebbségi érzésüket vagy rosszindulatukat fejezik ki. Mindenesetre minden amit magunkkal kapcsolatban hallunk, ugyanúgy mint mások viselkedése irányunkban, mély benyomást tesz ránk és nagyban hozzájárul az önmagunkról alkotott kép kialakításához. Főleg akkor, ha ezek a vélemények gyermekkorunkban hangzanak el, és/vagy általunk tisztelt emberek szájából. Az önmagunkról kialakított kép pedig vagy elősegíti, vagy hátráltatja céljaink elérését. 

Sokszor hallom az ügyfeleimtől, hogy “nem tudok kommunikálni”, “nem tudok társaságban érvényesülni”, “én ehhez nem vagyok elég kitartó/ügyes/bátor/okos”, stb… Ezek a limitáló, visszatartó meggyőzödések a sok ismétlés hatására annyira erőssé váltak, hogy végül beépültek a tudatalatti önképükbe. Most már elhiszik, hogy ők valóban ilyenek, és ez meghatározza hogyan viselkednek és mennyire hisznek a különböző képességeikben. Ez az önkép vált a kényelmi zónájukká, amiben jól érzik magukat akkor is, ha tele van fájdalommal, kudarccal és panasszal. Nem mernek kilépni, mert az önmagukról alkotott kép és a hit-rendszerük ezt a helyzetet támogatják. Elhiszik, hogy ez jár nekik az életben. Ez persze egy ördögi kör, mert a magukról formált képnek megfelelően viselkednek, ami tovább erősíti a hitüket abban, hogy ők valóban ilyenek. 

De a meggyőződéseket meg lehet változtatni, és ezzel együtt az önképet is. Neked is biztos vannak negatív meggyőződéseid önmagaddal kapcsolatban, ezért próbáld ki a következő, egyszerű feladatsort: 

Először írd le a saját negatív meggyőződéseidet, az “ehhez én túl / nem elég … vagyok”-okat. Az összeset. Ez már magában jó, mert segíthet maga a felismerés abban, hogy tudatosan küzdj ellenük. Most válassz ki egyet, és írd le mi minden támasztja ezt alá. Amiket hallottál magadról ezzel kapcsolatban, amiket észrevettél, stb… Most döntsd el, hogy mától ennek az ellenkezőjét fogod elhinni. Például ha eddig abban hittél hogy nem tudsz társaságban érdekesen beszélgetni, mostantól azt kell elhinned, hogy nagyon érdekes tudsz lenni emberek között. Ezt ismételgesd magadnak, mert így tudod megtörni az ördögi kört. (Lehet hogy butaságnak hangzik, mert olyan egyszerű, de ez egy sokszorosan bizonyított és elfogadott módszer, sajnos nem az én ötletem.) Lehet hogy egész életedben építetted magadban ezt a negatív hitet, így az új meggyőződés is lehet hogy csak egy idő múlva kezd valóban eljutni az agyadig és főleg a tudatalattidig. De ahányszor észreveszed, hogy a régi mondatra gondolsz, javítsd ki az újjal. Képzeld el magad a szituácóban (ebben a példában társaságban) úgy, amilyennek látni szeretnéd önmagadat. Èlvezd a mentális képet. Ez az új képed arról, amilyen vagy. Vagy gondolj valakire, aki olyan, mint amilyen lenni szeretnél, vagy úgy csinál valamit, ahogyan te szeretnéd. Most állj a tükör elé, és imitáld ezt az embert. Beszélj, nézz, mozogj úgy, ahogyan ő. Gondolj bele, ő hogyan éri el amit akar, mit csinál amit te nem. Kérdezd meg magadtól: “Mit kellene elhinnem ahhoz, hogy én is így viselkedjek?” Amit erre válaszolsz lesz az új hited, az új mondatod amit ismételgetned kell. 

Mostantól ahányszor észreveszed hogy a régi mondat ugrik be, vagy a régi módon viselkedsz, állj meg és hallgasd meg az új mondatot. Lásd magad az új szituációban. Így a régi, negatív hit felismerésével és az új hit bevezetésével megtöröd a kört. Találj valamit amit már elhiszed, hogy jól csinálsz, vagy amiben már jó vagy, és építsd erre a következő pozitív mondatot.

Légy türelmes, mert úgy ahogy a negatív hit sok év alatt ette magát beléd, a pozitív is eltart egy ideig. De tudd, hogy választhatsz, és megváltoztathatod a meggyőződéseidet amelyek akadályoznak a céljaid elérésében.

Hány lehetőséget halasztasz el naponta?

Felfigyeltél már valaha arra a kis hangra a fejedben, ami nagyon meggyőzően elmagyarázza neked, hogy miért ne vágj bele abba, amit igazán szeretnél? Az ügyfeleimmel való beszélgetések során átlagosan 3 percenként hallok valami olyasmit, mint: erre én soha nem leszek képes; senkinek nem fog tetszeni; kár is megpróbálni; én ebben egyszerűen nem vagyok jó; ez soha nem fog megváltozni; tudom hogy ő így fog reagálni; nagyszerű lenne, de nekem nincs ehhez tehetségem; stb… Sokszor a kis hang nem is nagy meggyőző erővel, inkább csak egy kézlegyintéssel juttatja tudomásunkra a véleményét. Egyszerű önbizalom hiányról (esetleg kishitűségről) van szó, vagy többről?

Ez a negatív kis hang a belső kritikusunk és egyben védelmezőnk (főleg ha őt kérdezed ez ügyben!). Valóban sokszor segítségünkre van a maga racionális érveivel és tökéletes memóriájával a múltban történt kudarcainkkal kapcsolatban, melyekre hevesen emlékeztet. Szerinte kár valaha is újba belevágni, esetleg kockáztatni, inkább ücsörögjünk az ismert, jó esetben langyos (de sokszor jéghideg) vízben. Abból baj nem lehet. 

De haladás, álmok megvalósítása, újdonságok, lelkesedés és izgalom sem! Ki is mondta az élete végén: “Csak a lehetőségeket sajnálom, amiket elszalasztottam!”? Ez a kis hang mindig rá for mutatni a problémákra, melyek felmerülhetnek. Nagyon hasznos, és oda kell figyelni rá, ha az ember tudja hogyan kell kezelni. De a legtöbben sajnos ahogy meghallják a belső kritikusukat, gondolkozás nélkül, ösztönösen két lábbal ugranak a fékre. 

Hogyan is kell őt kezelni, hogy segítségünkre legyen? Először is, vedd észre amikor a szavaid vagy gondolataid tőle származnak. Így tudod, mikor érdemes felvenni a harcot, és tudatosan haladhatsz tovább a döntéshozatalban. Próbálj meg igazán odafigyelni arra amit mond, fogadd partneredül és dolgozzatok együtt. Ne hagyd, hogy csak egy bizonytalan negatív érzés kerítsen hatalmába és hopp, már fel is adtál mindent. Írd le egy papírra amit “hallasz”, és vizsgáld meg egyenként az érveit. Figyelj oda a “katasztrófa sorozat”-ra. Például: 1. nem szabad megmondanom a főnökömnek a véleményemet; 2.úgysem fog egyetérteni velem; 3. a rossz oldalára kerülök; 4. nem kapok több munkát; 5. nemsokára ki fog rúgni; 6. majd a férjem is úgy érzi nem vagyok semmire képes; 7. a házasságom is megromlik; 8. elválunk; 9. mi lesz a szegény gyerekkel; 10. hogyan fogom megtartani/eltartani; 11. örökre egyedül maradok; stb… Ugye viccesen hangzik? Pedig sokszor szalad végig az agyunk egy ehhez hasonló sorozaton, a nélkül, hogy észrevennénk, és csak a rossz érzés marad meg utána. Ezért fontos, hogy leírd a gondolatmenetedet. Ha ilyen “katasztrófa sorozat”-ra bukkansz, írd minden lépés mellé százalék formában a valószínűségét annak, hogy ez valóban megtörténik. Ha összeszorzod a százalékokat, meglátod mekkora a valószínűsége annak, hogy ez így fog történni. Mindenképpen érdemes azt is leírnod, mit tudsz tenni, hogy elkerüld a problémákat. Így most már tudatosan dönthetsz. Mi a legrosszabb, ami történhet? Mi az ára (hosszú és rövid távon) annak, hogy meg sem próbálod megváltoztatni a munkakörödet, a családi viszonyodat, a kapcsolataidat, az életed különbözö fontos részeit?

Emlékezz arra, hogy minden jó csak akkor történik, ha adsz neki egy lehetőséget. Addig amig be nem csukod az egyik ajtót, nem tudod kinyitni a másikat. Vizsgáld meg tüzetesen, hogy a belső kis hang az irracionális és igazán veszélyes változásoktól véd, vagy csak jobban érzi magát a langyos vízben csücsülve.

Miért nehéz elkerülni az olyan konfrontációt, amiből tudjuk, hogy vesztesként kerülünk ki? Figyeld az elvárásaidat!

Majdnem felrobbanok, olyan mérges vagyok magamra. Hogy mehettem bele ebbe a “beszélgetésbe” már megint? Sőt, én kezdeményeztem! Mégis mit vártam? Persze, néhány perccel ezelött még jó ötletnek tünt, hogy “most az egyszer” elmondjam a véleményemet. De persze ez nem “most az egyszer” történt, hogy megpróbáltam kifejezni mennyire meg vagyok bántva. Vigyáztam is, hogy akkor telefonáljak amikor a férjem egy pillanatra kiszaladt, mert tudtam, hogy ő megpróbálna lebeszélni róla. Ő ésszel és érvekkel próbált volna lebeszélni, én pedig érzelmektől fuldokolva próbáltam volna bizonygatni, hogy pedig ez most igazán egy nagyon jó ötlet. Aztán, mint mindig, neki örjöngök a dühtől, hogy már megint megengedtem a másiknak, hogy még jobban megbántson és közben úgy tegyen, mintha én csináltam volna valami rosszat. 

Az “őrültség” egyik klinikai definíciója az, amikor ugyanazt tesszük többször egymás után, és más végeredményt várunk el. Mi kerget minket, akik az életünk sok részén okosak, megfontoltak és logikusak vagyunk ilyen viselkedésbe? Miért cselekszünk úgy, ahogy ezerszer megfogadtuk, hogy többször nem fogunk? 

A válasz azt hiszem két tényezös: elvárások és kontrol. 

Azt már biztosan megfigyelted, hogy az érzelmi reakcióid, mint az ijedtség, öröm, türelem, felháborodás, szoros összefüggésben vannak az elvárásaiddal. Ha készülsz arra, hogy Rád ugrik a szomszéd kutyája, nem ijedsz meg. Ha azt gondolod, hogy üres a város és hirtelen dugóba kerülsz, sokkal türelmetlenebb leszel, mint ha reggel nyolckor, az elvárásaidnak és felkészülésednek megfelelöen, egy órát kell araszolnod. Így ha azt várod, hogy valaki empatikus vagy megértő lesz veled, leblokkolsz és kiborulsz amikor nem ezt kapod. 

Hogyan lehetne az elvárásainkat a segítségünkre hívni? Végülis nem akarjuk cinikusan, mindig a legrosszabbra felkészülve élni az életünk minden percét csak azért, hogy ne érjen minket rossz meglepetés! Azt hiszem a válasz az egyszerű gondolkozás, a tudatos gondolatmenet. Èrdemes végiggondolni: mire kell reálisan felkészülnünk a múltbeli hasonló élményeink, vagy az általunk ismert tényezők alapján? Ha ezután jó meglepetés ér, annak mindig örülhetünk. Ha pedig nem kellett volna tudnunk, hogy mire számítsunk, legalább nem leszünk magunkra mérgesek, az amúgy is kellemetlen érzések mellett.

Ennek a tudatos viselkedésnek persze komoly feltétele a saját magunk kontrolálása (ami nekem most nem sikerült). Èrzelmi dolgokban az ember mindig heves, és abban a pillanatban mindig jó ötletnek tűnik, amit tenni akar. Ez az állapot könnyen felismerhető: éppen azáltal, hogy átfűt az érzelem és minden más lehetőséget már a csírájában elvetünk. Ilyenkor kell megállnunk, és (nagy erővel) mégis elgondolkozni: milyen következményeket várhatunk el? Milyen más lehetőségek merülhetnek fel? Az én esetemben, ha ez a telefon annyira jó ötlet, mégis miért vártam meg amíg a férjem kilépett a lakásból? Őt vajon miért nem tudnám meggyőzni arról, hogy ennek jó vége lesz? 

Ezután persze még mindig lehet, hogy megtesszük, amit “nem kellett volna”, de talán tisztában leszünk azzal, milyen eredményre számíthatunk. Akkor talán mégsem borulunk ki annyira, amikor az bekövetkezik.

Az érzelemböl fakadó tetteket nehéz érvekkel korlátozni. Ha egyszer-egyszer sikerül, legyél büszke magadra. Törekedj arra, hogy ez minél gyakrabban forduljon elö, de vedd észre amikor sikerül és ne ess kétségbe amikor elbotlasz. Most én is megbocsájtok magamnak, de megpróbálom felhasználni ezt az esetet is arra, hogy az értelmi tasakomból kikandikálva, legközelebb segítsen visszatartani magam az elvesztett küzdelem felvételétöl.