Miért nehéz elkerülni az olyan konfrontációt, amiből tudjuk, hogy vesztesként kerülünk ki? Figyeld az elvárásaidat!

Majdnem felrobbanok, olyan mérges vagyok magamra. Hogy mehettem bele ebbe a “beszélgetésbe” már megint? Sőt, én kezdeményeztem! Mégis mit vártam? Persze, néhány perccel ezelött még jó ötletnek tünt, hogy “most az egyszer” elmondjam a véleményemet. De persze ez nem “most az egyszer” történt, hogy megpróbáltam kifejezni mennyire meg vagyok bántva. Vigyáztam is, hogy akkor telefonáljak amikor a férjem egy pillanatra kiszaladt, mert tudtam, hogy ő megpróbálna lebeszélni róla. Ő ésszel és érvekkel próbált volna lebeszélni, én pedig érzelmektől fuldokolva próbáltam volna bizonygatni, hogy pedig ez most igazán egy nagyon jó ötlet. Aztán, mint mindig, neki örjöngök a dühtől, hogy már megint megengedtem a másiknak, hogy még jobban megbántson és közben úgy tegyen, mintha én csináltam volna valami rosszat. 

Az “őrültség” egyik klinikai definíciója az, amikor ugyanazt tesszük többször egymás után, és más végeredményt várunk el. Mi kerget minket, akik az életünk sok részén okosak, megfontoltak és logikusak vagyunk ilyen viselkedésbe? Miért cselekszünk úgy, ahogy ezerszer megfogadtuk, hogy többször nem fogunk? 

A válasz azt hiszem két tényezös: elvárások és kontrol. 

Azt már biztosan megfigyelted, hogy az érzelmi reakcióid, mint az ijedtség, öröm, türelem, felháborodás, szoros összefüggésben vannak az elvárásaiddal. Ha készülsz arra, hogy Rád ugrik a szomszéd kutyája, nem ijedsz meg. Ha azt gondolod, hogy üres a város és hirtelen dugóba kerülsz, sokkal türelmetlenebb leszel, mint ha reggel nyolckor, az elvárásaidnak és felkészülésednek megfelelöen, egy órát kell araszolnod. Így ha azt várod, hogy valaki empatikus vagy megértő lesz veled, leblokkolsz és kiborulsz amikor nem ezt kapod. 

Hogyan lehetne az elvárásainkat a segítségünkre hívni? Végülis nem akarjuk cinikusan, mindig a legrosszabbra felkészülve élni az életünk minden percét csak azért, hogy ne érjen minket rossz meglepetés! Azt hiszem a válasz az egyszerű gondolkozás, a tudatos gondolatmenet. Èrdemes végiggondolni: mire kell reálisan felkészülnünk a múltbeli hasonló élményeink, vagy az általunk ismert tényezők alapján? Ha ezután jó meglepetés ér, annak mindig örülhetünk. Ha pedig nem kellett volna tudnunk, hogy mire számítsunk, legalább nem leszünk magunkra mérgesek, az amúgy is kellemetlen érzések mellett.

Ennek a tudatos viselkedésnek persze komoly feltétele a saját magunk kontrolálása (ami nekem most nem sikerült). Èrzelmi dolgokban az ember mindig heves, és abban a pillanatban mindig jó ötletnek tűnik, amit tenni akar. Ez az állapot könnyen felismerhető: éppen azáltal, hogy átfűt az érzelem és minden más lehetőséget már a csírájában elvetünk. Ilyenkor kell megállnunk, és (nagy erővel) mégis elgondolkozni: milyen következményeket várhatunk el? Milyen más lehetőségek merülhetnek fel? Az én esetemben, ha ez a telefon annyira jó ötlet, mégis miért vártam meg amíg a férjem kilépett a lakásból? Őt vajon miért nem tudnám meggyőzni arról, hogy ennek jó vége lesz? 

Ezután persze még mindig lehet, hogy megtesszük, amit “nem kellett volna”, de talán tisztában leszünk azzal, milyen eredményre számíthatunk. Akkor talán mégsem borulunk ki annyira, amikor az bekövetkezik.

Az érzelemböl fakadó tetteket nehéz érvekkel korlátozni. Ha egyszer-egyszer sikerül, legyél büszke magadra. Törekedj arra, hogy ez minél gyakrabban forduljon elö, de vedd észre amikor sikerül és ne ess kétségbe amikor elbotlasz. Most én is megbocsájtok magamnak, de megpróbálom felhasználni ezt az esetet is arra, hogy az értelmi tasakomból kikandikálva, legközelebb segítsen visszatartani magam az elvesztett küzdelem felvételétöl.