Nem találom a helyem…
Kata Szász Masover
Kisebb korában gyakran nézegettem a kisfiamat, ahogy megpróbált kapcsolatba lépni másokkal, ismeretlen felnőttekkel és gyerekekkel egyaránt. Hihetetlen érzékkel szinte mindig azokhoz közelített, óriási melegséggel és kitartással, akiket a legkevésbé sem érdekelt, és rá sem néztek. Nekem megszakadt a szívem, ő pedig többszöri vidám próbálkozás után egyszerűen tovább ugrándozott és más kaland után nézett. Miért reagálunk ennyire különbözően?
A legtöbben (felnőttek) úgy érezzük, szeretnénk mindenkinek megfelelni, mindenki által szeretve lenni. Összeszorul a gyomrunk, ha valaki csúnyán néz ránk, és el tudja rontani a rövidke életünknek nagy részét ha valaki a közelünkben nem úgy viselkedik velünk, ahogyan azt mi elképzeljük.
Sok ügyfelem panaszkodik, hogy “nem találja a helyét” az életben, és ez szinte mindig együtt jár egy üresség érzettel, szomorúsággal és túlzott érzékenységgel. Sokszor úgy érzik, hogy nem támogatják és szeretik elegen. Rövid beszélgetés után mindig kiderül, hogy ők maguk sem tudják, hogy mit akarnak, mi fontos számukra és miben van szükségük a támogatásra. Nem szeretnek egyedül maradni önmagukkal, mert olyan, mintha egy idegennel lennének, ugyanakkor társaságban sokszor “nem találják a helyüket”.
Hol is van az ember “helye”? Mi az ember “helye”? Hol kell keresni? Esetleg meg kell teremteni, és nem megtalálni?
Azok, akik tisztában vannak az értékeikkel, a prioritásaikkal és azzal, kik is ők valójában, magabiztosak és szilárdan állnak a talajon. Képesek arra, hogy megteremtsék a helyüket, és nem verődnek ide-oda, reménykedve, hogy valaki befogadja öket. Megközelítenek másokat, és ha kedvező fogadtatásban részesülnek, szívesen fogadják be a másikat életük egy bizonyos részébe, De nem várják el, hogy egy, a társadalomban már létező helyet elfoglalhassanak. A számukra fontos dolgokat számba veszik, meghatározzák az irányt melyet célba vesznek, elhatározzák, hogy milyen kompromisszumokat hajlandóak kötni, és szilárd léptekkel, mosolyogva (legalább belül), elindulnak…
A kisfiam nem sokat gondolkozott ezeken a dolgokon. Tudta, hogy játszani szeretne, és bár vannak akikkel szívesebben, mint másokkal, ez a végső cél vezérelte. Nem érdekelte, hogy miért nem foglalkoznak vele a nagyobb gyerekek, vagy hogy hogyan tudna beférkőzni közéjük. Volt, amikor kiült és nézelődött. Èn aggódva odafutottam, hogy lám, most bánkódik, de kiderült hogy csak pihent, távolságot szeretett volna a forgatagtól hogy újra “megtalálja önmagát”, és egy idő múlva már szaladt is tovább…